Az autóvezetők nagy szerencséje, hogy a jogosítvány megszerzése után a későbbiekben, normális esetben senki nem kéri számon tőlük a megszerzett tudást. Más kérdés, hogy maga a közlekedés nap mint nap bizonyításra kényszerít, de a valós szituációk rendszerint sokkal elnézőbbek egy vizsgabiztosnál. Ebben nagy szerepe van a többi közlekedő tudásának, toleranciájának, mert gyakorta a sofőrök egymás hibáit védik ki – ezért is kérjük annyiszor a türelmet az utakon.

Az autózás ugyan nem kötelező, de szükséges. Ebből adódik, hogy sok olyan ember is a volán mögött ül, aki nem szeret vezetni, nyűg neki ez a feladat, de a helyzetéből adódóan szükséges. És van persze, aki alig várja, hogy meglegyen a jogosítványa és vezethessen, és a későbbiekben is többnyire örömmel teszi – bár a dugókból, indíttatástól függetlenül, hamar elege lesz mindenkinek. A lényeg, hogy a kocsik volánja mögött ugyanúgy sokféle ember ül, ahogy az utcán sétál, mert mára az autózás átlagos napi dolognak számít.

Semmi különös – mondhatnánk. Azért ne mondjuk mégse, mert bizony, aki vezet, az egy összetett és bonyolult gépet kezel. És ez a gép átlagosan legalább másfél tonnás, szintén átlagosan képes legalább 150 km/óra sebességgel haladni, de még alacsonyabb sebességgel is olyan mozgási energiával rendelkezik, ami rossz esetben komoly rombolásra képes. Így ez a gép azért megkövetel bizonyos tudás-, és képesség alapokat, pont azokat, amelyek meglétéről a jogosítványszerzés során kell bizonyságot adni – és később fejleszteni-, mert a gyakorlati vizsgáig megtett 30-50 óra az utakon nem jelent tapasztalatszerzést vagy rutint.

És mik azok az alap képességek, amik nincsenek ugyan nevesítve, de a napi közlekedés tapasztalatai szerint, a hiányuk esetén nyugodtan vissza lehetne adni a jogosítványt?

Iránytartás: tudni kell a kocsit az út vonalvezetésének, a sávkiosztásnak, a tereléseknek, a kanyar ívének megfelelően irányban tartani. Ez a vezetés egyik alapja.

Manőverezőképesség: ismerni kell az adott autó fordulási jellemzőit, ennek megfelelően kell felmérni a jármű helyszükségletét az adott manőverre, legyen az kikerülés, utcába való bekanyarodás, parkolás.

Biztos kezelés: a KRESZ által az út típusának megfelelően megengedett legnagyobb sebességgel is tudni kell biztonságosan vezetni az adott autót.

Járműismeret: ismerni kell a saját autó képességeit (pontosabban a saját autó és az autót vezető együttes képességeit), fékutat, gyorsulást, és tudni kell más járművek sebességének a megbecslését. Ha ez nincs meg, hogy kanyarodik ki valaki egy főútra, vagy miképp vált sávot?

Szabályismeret: a KRESZ-szabályok adnak keretet a közlekedésnek. A KRESZ-t ismerve lehet „olvasni” a többi jármű mozgását, hogy várhatóan ki mit fog tenni az adott szituációban. Szabályismeret nélkül csak kamikaze-bevetés az autózás. A szabályok ismeretében ismerheti fel a sofőr azt is, ha valaki a környezetében szabályt szeg, ami például veszélyhelyzetet teremthet, amire a szabályismerő sofőr fel tud készülni. Sokszor említjük a „bizalmi elvet”, aminek a lényege a szabályok betartása, mert ez alapján a közlekedésben résztvevők a többi közlekedésben résztvevőről feltételezik, hogy szabálykövetően közlekednek. Ha ezt nem feltételezhetnénk, akkor hamar káoszba fulladna a közlekedés.

Egészségügyi alkalmasság: jó látás, jó hallás, a jármű fizikai kezelőszerveinek a működtetésére való képesség, jó reflexek. Egyedi elbírálású egészségügyi alkalmasság esetén a korlátozások betartása. Múló betegség esetén a képességcsökkenések tudomásul vétele, és annak megfelelően a vezetés elhagyása a gyógyulásig.

A rossz hírünk, hogy aki a fentieket nem tudja teljesíteni, annak nem való az autóvezetés és ne csodálkozzon, ha balesetveszélyes helyzetekbe keveredik. A jó hír viszont, hogy ezek a hiányosságok önvizsgálattal is azonosíthatók, és gyakorlással, tanulással, továbbképzéssel, odafigyeléssel javítható a helyzet. És, ha valaki jó vezetővé fejleszti magát, annak nem csak ő, hanem a közvetlen környezete, és a tágabb, „közlekedési” környezete is csak az előnyét fogja érezni.