Az alábbi fejezetekből megtudhatjuk, hogy bő fél évszázada nagy megtiszteltetés volt motoros rendőrnek lenni. A munka nehéz volt, a bőr védőruhát a keményedés ellen halolajjal kellett bekenni, a járőrök pedig egyéb híreszközök hiányában postai nyilvános telefonfülkéből jelentkeztek be a parancsnokaiknál. Megismerhetjük a motorosok képzését, lehetőségeiket, továbbá megtudhatjuk azt is, hogy a delegációkat kísérő speciális egységet 1960-ban hozták létre, Simson motorokkal ellátva.

Képet kapunk továbbá arról, hogy a motoros járőröket fejvadászoknak hívták. Magas szakmai respekciójuknak tudható be, hogy a közlekedési szabályszegők a motoros rendőrök döntéseit általában kritika nélkül elfogadták.

Írásunk szerzője Kemenes Miklós ny. r ezredes, aki 1958-ban lett motoros járőr, majd sok évtizedes rendőr-szakmai pályafutását az ORFK Közlekedésrendészeti Főosztályán fejezte be. Kemenes Miklóst a közlekedésbiztonsági szakterületen belül szinte mindenki ismeri. Napjainkban is rendszeresen publikál, közlekedésbiztonsági tartalmú cikkei, írásai a nyomtatot sajtóban rendszeresen megjelennek.

 

A rég letűnt idők motoros rendőri emlékei

 

 

 

Múlt és jelen

 

A motorkerékpáros rendőri szolgálatról a megalakulásától kezdődően gazdag memoár áll rendelkezésre. Ezekben a hagyatékokban „tallózva”, valamint az egykori motoros rendőröket megszólaltatva megbizonyosodhatunk a szolgálat nélkülözhetetlen szerepéről, szervezeti és technikai fejlesztésének fontosságáról. 

Kijelenthető, hogy a rendőri motorkerékpáros szolgálatnak mindvégig fontos szerepe volt a közlekedésrendészeti intézkedések foganatosításában, a forgalom felügyeletében, a közúti balesetek és halálos áldozatok számának visszaszorításában és az egyéb, speciális feladatok végrehajtásában.

 

 

A motoros rendőri szolgálatról

 

Az egykori érintettek, a rendőr motorosok szívesen beszélnek a régi időkről. Motoros rendőrré válni már 1958-ban is igen nehéz feladat volt. Kellett hozzá megfelelő gyakorlat, motorkerékpár vezetői képesség, és kellő fizikai állapot. 

A motoros rendőri szolgálatnak alapvető követelménye volt az elhivatottság. Biztosan állítható, hogy a szolgálatnak volt egy „romantikus” elképzelése is. Aki egyáltalán bekerülhetett a zárt, összetartó, kiemelkedő szabályismerettel rendelkező csapatba, ezek a romantikus álmok bizony hamar szertefoszlottak. 

Kőkemény szolgálat volt, télen és nyáron egyaránt, hiszen a szolgálat során mindig a jármű nyergében kellett ülni, legyen éjjel, vagy nappal. Folyamatosan tanulni kellett a különböző szakmai anyagokat, csiszolni az intézkedési gyakorlatot, míg az alap, a „Biblia” a szolgálati szabályzat volt.

 

 

Szolgálatkezdés

 

Fél órával a szolgálat megkezdése előtt mindig eligazítás történt. Az eligazítás során a motoros járőrök (a motorkerékpár vezetők és a járőrtársak) átvették az ellenőrzési tervet, ebből derült ki, hogy aznap útvonal, vagy területellenőrzést kellett végrehajtani. Utána következtek az eligazítást végző parancsnok kellemetlen kérdései: a közlekedési szabályokkal, az eljárási szabályokkal és az egyéb szakmai ismeretekkel kapcsolatban, de terítékre kerültek gyakorlati esetek is (pl. korábbi intézkedések tanulságai). Ezt követően a parancsnok megszemlélte a felszerelést, a szolgálatba lépők ápoltságát, majd a járműveket, majd kezdetét vette a szolgálat. Minden járőr megkapta a kötelező bejelentkezések idejét, tíz percenként történő időbeosztással. Mai szemmel nézve ez már igencsak szokatlan, de akkoriban az egyetlen híreszköz a postai telefon volt, amiről a bejelentkezések történtek.

 

 

Hogyan lehetett valaki motoros rendőr?

 

Aki a jelentkezők rostáján átesett, és még belefért a keretlétszámba, az lehetett „csapattag”. Először hosszú ideig járőrtársként kellett szolgálatot ellátni, majd a tanulóidő leteltét követően – amennyiben az érintett arra érdemessé vált – kerülhetett sor arra az „ünnepre”, hogy valaki saját szolgálati motorkerékpárra ülhessen. A motorkerékpáros egység szigorú önfegyelemmel végezte munkáját. Motoros rendőr sem baleset okozója, sem pedig baleset részese nem lehetett. A szolgálat ellátását a maximalitás jellemezte, s az esetleges kihágásokat a kollektíva bírálta el. Komoly felelősségre vonásra számíthatott az, aki a motorkerékpárt úgy helyezte garázsba, hogy szolgálat után nem tisztította meg. Egyébként a szennyezett, vagy rongálódott (karcolódott) motort a garázsban elhelyezni nem volt könnyű dolog, hiszen a „szúrós szemű” garázsügyeletes minden járművet alaposan megvizsgált. 

 

 

A motoros ruházatról

 

A motoros rendőrré váláskor mindenki a rendszeresített egyenruha mellett védőöltözetet is kapott. A barna színű, valódi bőrből készült védőruházat mellett valamennyi rendőr motoros kesztyűt és „pilótasapkát” kapott. A térdek védelmére bárányszőrme bélés járt. Elmondható, hogy a téli időszakban történő motorozáshoz semmilyen védőöltözet nem nyújtott megfelelő védelmet. A bőr ruhák esőben átáztak, a hidegben pedig fagyottá váltak. Ennek megakadályozására a rendőri „leleményesség” azt találta ki, hogy a bőr védőruhát halolajjal kenték be. Ennek következtében télen az egész motoros egység „halszagú” volt, így már „szagról” is lehetett érezni a rendőrök közelségét. A motoros rendőrök – egymás közelébe érve – ugyancsak élcelődtek ezen a helyzeten.

 

Képzés

 

1958-ban a motoros rendőrnek felszerelők először alapfokú képzésen vettek részt, ezt követően speciális ismeretek elsajátítására került sor. Az elméleti képzés után „gyakorló” szolgálat kezdődött egy tapasztalt rendőr mellett, majd a vizsga sikeres letételét követően lehetett önállóan intézkedni a közúti forgalomban. Ebből az időből származik a „Közlekedésrendészeti tankönyv”, mely valóságos kincs, egy igazi szakmai ereklye. A tankönyv a kiadása óta bekövetkezett jogszabályi változásokkal kibővítve ma is időtálló szakmai ismereteket tartalmaz.

 

Perspektíva

 

A legjobb motoros rendőrök jelentkezhettek baleset-helyszínelőnek. A legtehetségesebb rendőrök részére kínálkozott a lehetőség, hogy a Rendőrtiszti Akadémián tanuljanak, majd később a Rendőrtiszti Főiskolán történt felsőfokú képzés. Számos magas beosztású rendőri vezető motorkerékpáros járőrként kezdte pályafutását. Elmondható, hogy akkoriban a közlekedésrendészetről „kádertartalékként” kerülhettek a rendőrök parancsnoki beosztásokba.  Mindez azért következhetett be, mert a közlekedési állomány felé magas szintű szakmai és erkölcsi követelményeket állítottak, így ennek a szakmának valóságos presztízse volt.

 

Motoros kísérők

 

Hazánkban a meghatározott védett vezetők (államfők, kormányfők stb.) részére 1960-ban szóló motorkerékpárosokból álló kísérő alegységet hoztak létre. Mint ahogy az történni szokott, a vadonatúj Simson típusú motorkerékpárokat az első „éles” feladat előtt mindössze 15 nappal korábban adták át a forgalomellenőrző motoros alosztálynak. Az alosztályon belül a feladatra 24 legmegfelelőbb személy kiválasztása nem ütközött nehézségekbe, az új motorok bejáratása azonban igen. Ezért két héten át minden egyes nap a Budapest-Szeged-Budapest útvonalon közlekedve kellett bejáratni a motorokat, hogy meglegyen a kellő kilométer, s a motor szolgálatra alkalmas állapotban legyen. Ez igen nehéz feladat volt akkoriban, hiszen gyorsforgalmi út fogalmát akkoriban hazánkban még nem ismerték, továbbá a Simsonok és a mai járművek között ég és föld volt a különbség. A kísérő egység tagjai új díszruhát is kaptak a szolgálat ellátására, mely a közlekedők és a járókelők is megcsodáltak.

 

„Fejvadászok”

 

A „pesti száj” gyakran alkalmaz neki tetsző dolgokra, személyekre bizonyos jelzőket. A 60-as években a motoros rendőröket a „fejvadász” jelzővel illették. Érdekesség, hogy ez nem negatív, hanem sokkal inkább pozitív minősítés volt, hiszen azt is kifejezte, hogy elismerik a motoros rendőrök szakmai felkészültségét. A szabályszegők a motoros rendőrök döntéseit – még ha feljelentésről volt is szó – általában kritika nélkül elfogadták. Ha közlekedési ügyben kifogásoltak egy rendőri intézkedést, akkor a vizsgálat során az volt az első kérdés, hogy melyik szolgálati ág intézkedett. Ha kiderült, hogy közlekedési járőr járt el az eseménykor, akkor a „vita” gyakorlatilag be is fejeződött, hiszen elfogadták a rendőr döntését.

 

Egy anekdota

 

Anekdotává vált a következő történet arról, hogyan lehetett valakiből motoros rendőr. A 60-as években, tavaszi időszakban az akkori Kálvin téri körforgalomban egy motorkerékpáros őrült tempóban, a sebességet túllépve közlekedett. A közelben lévő BMW-s motoros rendőr természetesen utána eredt, s megállította a motorkerékpárost. A rendőr látta, hogy egy postás táviratkihordóval van dolga, egy kisportolt testalkatú, csaknem két méter magas, szimpatikus férfival. A rendőr közölte vele, hogy ha így motorozik, hamarosan a halál fia lesz. Erre a távirat-kézbesítő mosolyogva válaszolt: Több éve így járok, engem még nem ért soha baleset. Nem tudni miért, a motorkerékpáros rokonszenvet váltott ki a rendőrben, aki azt mondta:

„Öcsém! Nem érez kedvet ahhoz, hogy motoros rendőr legyen?”

„Minden vágyam az, hogy rendőr legyek, de eddig még nem vettek fel!” – hangzott a válasz.

Végül a távirat-kézbesítő motoros rendőrré vált. Évtizedeken keresztül mint oktató rendőrtiszt tanította a fiatalokat a motorozás rejtelmeire, s egyike lett a legelismertebb magyar motoros rendőröknek.  Sógor József nevéhez fűződik a korszerű, látványos és sok sikert megért rendőri motoros „Karusszel” betanítása, és természetesen ő is több éven keresztül személyes résztvevője volt a bemutatóknak.”

 

 

(Kemenes Miklós ny. r. ezredes nyomán)