A kényszer hozta el az első piacra dobott elektromos Peugeot, a VLV (Voiturette Légère de Ville, azaz könnyű városi gépkocsi) megszületését. A második világháborúban a német megszállás az autóipart is súlyosan érintette. A háborús gépezet az üzemanyagra, az acélra és a gumira is rátette a kezét, az autó hiánycikké, az autózás lehetősége keveseknek hozzáférhetővé vált. Automobilra azonban szükség volt, de olyanra, amely minimális mennyiségű nyersanyagból építhető meg, és minél kevesebb üzemanyagot fogyaszt. Ekkor elővették a korábban a belső égésű motorok gyors fejlődése miatt autó hajtáára elvetett villanymotort, és egy kicsi és könnyű karosszériát fejlesztettek hozzá.

A vékony acéllemezből sajtolt, önhordó karosszériát mindössze két rudazat merevítette –az egész jármű alig volt 350 kg. Ennek a felét tette ki az a négy darab 12 voltos akkumulátor, amelyeket az orrban helyeztek el. A 48V-os, 82 amperórás akkucsomaggal jó szerencsével 80 kilométert lehetett megtenni egy feltöltéssel; a 3,5 lóerős villanymotorral 35 km/óra sebességre gyorsíthatott a kétszemélyes autócska vezetője.

A VLV szériaverzióját 1941 márciusában mutatták be. A közönség pozitívan fogadta a kis járművet, amellyel „kényelmesen közlekedhetünk a városban és külvárosokban. Ebben a környezetben elegendő a sebesség: a Peugeot elektromos automobiljával olyan gyorsan haladhatunk, mint egy gyakorlott kerékpáros, ugyanakkor a legkisebb fáradsággal sem jár használata.” A nyersanyaghiány miatt a tervezett sorozatgyártás ugyan nem volt zökkenőmentes, a kereslet mégis nagy volt a 2,67 méter hosszú, 1,21 méter széles apróság iránt.

Elsősorban a francia postaszolgálat használta, de orvosok és ügyvédek is előszeretettel közlekedtek az elöl és hátul egyaránt keresztben elhelyezett laprugókon rugózó járművön. Bár első pillantásra úgy tűnhet, az autócska háromkerekű, valójában hátul is két keréken gurult; a nyomtáv azonban ott mindössze 25 centiméter volt! Az ettől kissé billegős VLV vezetése gyerekjátéknak volt: mivel sebességváltója nem volt (irányváltója igen), csak a gázpedált kellett nyomnia a sofőrnek – lehetőleg félig, mert a padlógázas gyorsítást csak emelkedők leküzdésére ajánlotta a gyár.

Két év alatt 377 darab készült az autóból, azután utolérte a megszállás végzete: felső utasításra leállt a gyártása. Bár technikája és konstrukciója a kényszerhelyzet ellenére modernnek számított, a kisméretű jármű a háború után már nem volt fontos, így gyártását nem indították újra.